Veszélyes vizekre evezett a miniszterelnök, amikor ünnepi beszédében egy kalap alá vette az abszolutista Bécset, a kommunista Moszkvát és az uniós Brüsszelt. No, nem azért, mintha nem lenne népszerű egy efféle párhuzam bizonyos körökben. A baj csak az, hogy nyilvánvaló: hamis az összehasonlítás. Hiszen Bécs és Moszkva olyan hatalmakat testesít meg, amelyek idegenként, sőt megszállóként léptek föl Magyarországon, és az életünkbe való beavatkozások a legkevésbé sem jelentette az előrelépés lehetőségét számunkra.
Brüsszellel, pontosabban az általa szimbolizált Európai Unióval azonban más a helyzet: egyrészt a csatlakozás nemhogy kényszer nem volt, hanem egyenesen mi kértük, sőt majd’ másfél évtizedig meg voltunk sértődve, hogy miért nem történik már meg. A belépést megerősítette egy népszavazás, és kétségtelen, hogy Orbán Viktor és első kormánya is elkötelezett volt mellette. Másrészt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az uniós tagság minden gondunk-bajunk ellenére még mindig a legjobb lehetőség arra, hogy politikai, gazdasági, kulturális és civilizációs értelemben a világ élvonalához tartozzunk, amiről sok ország nem is álmodhat, még a közelünkben sem.
A miniszterelnök kijelentése, sajnos, az úgynevezett kurucos érzelmekre próbált hatni. A közös európai intézmények negligálására és a bezárkózásra ösztönzött, ahelyett, hogy végre az aktivitásra helyezte volna hangsúlyt. Ideje lenne már megtanulni, hogy a diplomácia művészete és ezzel együtt az EU saját érdekeinknek megfelelő irányba terelése nem egyeztethető össze a handabandázással. Mert többet ér el az, aki jóban van az oroszlánnal, mint aki a bajuszát húzogatja.